5. fejezet - Tyki, a sarokba szorított

Sziasztok :D Tudjuk, hogy sokat késtünk és ez most Regina hibája xD Lusta volt megírni az ő részét szóval tessék rá haragudni xD Na jó, reméljük azért tetszeni fog nektek ez a rész :) Kérünk mindenkit aki olvassa a történetünk, valami véleményt írjon nekünk :) Jó olvasást és komizást :) Puszi: Regi&Áfonya :)

05. Tyki, a sarokba szorított

-         Gyere le, te átkozott, beszédem van veled!- A férfi gúnyos mosollyal leugrott a fáról, cilinderét megemelte fején, majd meghajolt.

-         Mivel szolgálhatok? – Kiegyenesedett, egyenesen Komui szemeibe nézett. Tekintetéből áradt a gonoszság, a kiismerhetetlenség.

-         Mit tettél Lenalee-val?! – Kérdezte rezzenéstelen, érzelemmentes arccal. – Miért sírt?! Mikor ennyire komoly dolgokról volt szó, mindig felöltötte ezt az álcát, akkor is, ha legbelül tombolt, és a vörös köd majdnem ellepte agyát. Mikk úrfi arcán egy pillanatra valami érzelemféleséget lehetett észlelni, ám ő a pókerarc mestere volt, szóval ezt a jelenetet észre sem lehetett venni.

-         Semmi különöset. – Válaszolta nyugodtan, mire a vele szemben állónak feszegette idegeit. – Én csak a rám szabott parancsokat teljesítem... – Vigyorgott ördögien,pedig legbelül tudta, hogy ez már régóta nincs így… Saját csapdájába esett bele, és szenvedett érzelmeitől.  Komui-ban, mintha elpattant volna a húr, üvöltött.

-         Szóval neked a húgom, csak egy bábu volt a gróffal való játékodban?! – Meg sem várta a választ, rávetette magát a Noé-ra. – Te nyomorult! Ezt még megkeserülöd! – Mindketten a földön kötöttek ki, s gurultak pár métert, mire öltözékük beitta a dulakodással járó port, s Komui köhögve vetette oda a dühös szavakat.

-         Akkor… ez az egész… csak színjáték volt… hogy a családom… megszeressen, és…elvedd Lenalee-t… - Közölte a tényeket, de sokkal inkább magával, mintsem ellenfelével. – Miért…? – Kérdezte megadóan, mikor a Noé nem védekezett.

-         Mert ez volt az Ezeréves parancsa. – Jelent meg apró féloldalas mosoly az arcán. – Tudod, ha csak a jó létezne, akkor a világ teljes egészében értelmetlenné válna. Hogy is mondjam? Számomra teljesen jelentéktelenné válna az emberek létezése, mondhatni… Unalmas lenne… De, ha van jó, és rossz; fehér, és fekete… Az élet értelmet nyer. Élvezetek nélkül… Az én lényem megszűnne, létezi, és még nem szándékozom meghalni. Főleg úgy, hogy tudom, mi vagyok… - suttogta az utolsó mondatot az idősebbik Lee fülébe, majd faképnél hagyta. Csak ott állt, dermedten, fel sem fogva az előző mondatokat… Kínzóan lassan eljut tudatáig ellensége mondatainak súlya, s a „hirtelen” ért információtól kikerekednek szemei. Egy hatalmas sóhaj hagyja el száját, majd elindul ő is a Fekete Rend, védelmező falai közé…

A bárka mélyén lévő szobában, sötétség honol… Csak pár gyertya fénye ad világosságot. Itt ülnek a Noék, az Ezeréves gróffal együtt, aki gondatlanul szürcsölgeti teáját. Ám egy valaki hiányzik. És nélküle minden unalmas… hogy is ne lenne, hisz az Élvezetek Gyermeke nélkül a hangulat a földet verdesi.

- Gróf bácsi! Hol van már Tyki? – Kérdezte egy esernyőt pörgetve az Álmok Gyermeke.

- Hamarosan megérkezik…- Válaszolta sejtelmes, érces hangján. Az asztalnál még hárman ültek. Egy fekete hajú fiú felkuncogott, mire a mellette lévő szőke értetlenül meredt rá, azonban kuncogását átváltotta a hatalmas, gúnyos kacaj.

- Úgy látszik, csődöt mondott… - Röhögte, s amint ezt kimondta, kopogtak az ajtón. Az előbb említett jelent meg, s nyugodtan lépdelt helye felé. Nagyot sóhajtva leült, mire minden szem rá szegeződött. Nem szólt egy szót sem.

- Hogy ment? – törte meg a csendet az Ezeréves. Tyki szeme sarkából rásandított, s még egy sóhaj hagyta el száját. - Értem… Hát, akkor mindegy, annyira úgy sem volt fontos…- Mondta fülig érő mosollyal a száján.

,, Még hogy nem volt fontos… Elveszítettem a számomra legfontosabb embert…”- Gondolta magában Tyki. - ,, Nos, legalább az élvezetek sosem tűnnek el…” – Próbálta gondolatban nyugtatni magát, kevés sikerrel, de ez nem ült ki arcára. Csak lehúzott egy erős italt, majd szóba elegyedett a többi társával…

A Fekete Rendnél Lenalee már javában aludt. Ágya szélén ült bátyja, és csak arra várt, hogy felébredjen, és beszélgethessenek. Nem volt szíve felébreszteni, olyan édesen aludt, és ezt már hosszú évek óta nem figyelhette meg… megfigyelte Komui észrevette, hogy az arca kezd nőiesedni, még pedig nem is akárhogy, nagyon szép nő lesz belőle, az már tény. A bátyja  egy mosoly kíséretében megsimogatta a lány buksiját. Lenalee pedig erre a szeretett érintésre kinyitotta a lila szemeit, majd amikor látta a testvére mosolygó arcát ő is felderült,
- Bátyus! – kiáltotta örömmel és felült az ágyban. – Annyira hiányoztál, sajnálom, amiért elmentem Tykivel, de szeretem őt… nagyon… - pirult el a gondolat révén, igazat mondott, nem a testvéreként szereti, hanem, mint férfit.
- Semmi baj, megértem az érzéseidet Tyki iránt, bár nem örülök neki, de… - mire válaszolni akart volna Reever jött be idegesen.
- Komui! A tábornokok hívatnak! – ezzel ki is ment. Lenalee értetlenül meredt a zárt ajtóra, fura egy egyén ez a férfi.
- Bocsáss meg, Lena! El kell mennem, de nem maradsz egyedül! Beküldök hozzád egy fiút… - majd mosolyogva kisétált a szobából a bátyja és a folyosóra nézett, ahol Kanda sietett el hevesen.
- Ááá! Kanda! – kiáltott utána a fiú pedig mérgesen odafordult felé.
- Mit akar? – vettette oda foghegyről és lenéző pillantással várta a választ.
- Kérlek, majd már be a húgomhoz! Még most került ide és nem akarom egyedül hagyni! Köszi szépen! – és nagy röhögve elkapta a karját majd az ajtón belökte és bezárta, még hallotta amint a fiú erősen rácsapott az ajtóra, de nem foglalkozott vele, ment elintézni a kiszabott ügyét…
- Átkozott, Komui! Engedj ki, te fafejű! – ordítozott Kanda idegesen, de egy kicsit próbálta visszafogni magát, mivel Lanelee ijedt szemekkel méregette őt. Eléggé kényelmetlen helyzetbe csöppent, mivel egyáltalán nem ismerik egymást.
- Ö… szia! Én Lenalee vagyok! – kezdeményezte a lány a beszélgetést kedvesen. Kanda egy kicsit megenyhülten fogta a széket és odahúzta az ágyhoz majd nagyképűen ledobta magát rá.
- Üdv. Kanda – ennyivel elintézte a bemutatkozást.
- A bátyám küldött be?
- Igen, ő – sóhajtott egy nagyot, majd észrevette, amint Lenalee sírva fakad. – Hé! Minden oké?! Hallod?? – aggódva felugrott és felült az ágyra, majd a lányra meredt, aki válasz helyett hozzá bújt és úgy sírt tovább. Kanda nem volt az a pesztrálós típus, de most mégis azt érezte, hogy meg kell védenie ezt a lányt, olyan, mintha a húga lenne…
- Történt valami? – kérdezte pár percnyi csend után.
- Semmi… csak egy rossz emlék jutott az eszembe… semmi több! – felelte kényszeredett mosollyal. Próbált magára egy normális álarcot felölteni, kevesebb sikerrel…
- Mondd el, ha úgy könnyebb! – biztatta Kanda gyengéden, maga sem értette miért teszi ezt, de nagyon kíváncsi volt, hogy mi is rázhatta meg ennyire az előtt síró lányt.
- Lehet, hogy őrültnek fogsz nézni, de szerelmes vagyok… nagyon is… - elcsuklott a hangja és várta a fiú reakcióját, Kanda eléggé megdöbbent. Lenalee fiatalabb tőle, és már szerelmes? Akkor biztos ezzel függhet össze a rossz emléke…
- Akkor halljam… - kérte parancsolóan, de megértően és Lenalee mindent szóról szóra elmesélt. Az érzését, amikor Tyki férfiként közeledett felé, és a vágyta, arra, hogy csakis az övé legyen, de egyben félt is ettől… Amint Kanda ezt végig hallgatta kikerekedett szemekkel gondolkozott azon, hogy mennyi mindenen átmehetett ez a lány…
- Jobban vagy? – kérdezte miután értelmezte a dolgokat és kedvesen megsimogatta a lány haját.
- Igen, köszönöm, Kanda! – mosolygott jókedvűen Lenalee, majd egy hálás puszit nyomott a fiú arcára, aki egyben el is pirult, nem volt hozzá szokva, hogy puszilgassák.
Mire válaszolni akart volna Kanda a góleme riasztást adott ki, ahonnan Reever beszélt.
- Kandaa! Menj el kérlek Itáliába, egy nagy számú démon sereget észleltek, veled megy még Marie is! – ezzel megszakadt a kapcsolat és Kanda igyekezett minél hamarabb elindulni, de a lány elkapta hátulról a kezét.
- Kanda! Hova mész, mi az, hogy démon? – ijedt szemekkel várta a választ, de a fiú lesütött szemmel elintézte egy rövid válasszal, muszáj volt visszatennie az álarcát.
- Majd később… Most ezt el kell intéznem, de amint visszajöttem elmesélek mindent, amit tudok! – lassan és nagyképűen, ahogy szokott, távozott. Lenalee értetlenül ült az ágyon és figyelte azt a pontot, ahol a fiú távozott…