5. fejezet - Tyki, a sarokba szorított

Sziasztok :D Tudjuk, hogy sokat késtünk és ez most Regina hibája xD Lusta volt megírni az ő részét szóval tessék rá haragudni xD Na jó, reméljük azért tetszeni fog nektek ez a rész :) Kérünk mindenkit aki olvassa a történetünk, valami véleményt írjon nekünk :) Jó olvasást és komizást :) Puszi: Regi&Áfonya :)

05. Tyki, a sarokba szorított

-         Gyere le, te átkozott, beszédem van veled!- A férfi gúnyos mosollyal leugrott a fáról, cilinderét megemelte fején, majd meghajolt.

-         Mivel szolgálhatok? – Kiegyenesedett, egyenesen Komui szemeibe nézett. Tekintetéből áradt a gonoszság, a kiismerhetetlenség.

-         Mit tettél Lenalee-val?! – Kérdezte rezzenéstelen, érzelemmentes arccal. – Miért sírt?! Mikor ennyire komoly dolgokról volt szó, mindig felöltötte ezt az álcát, akkor is, ha legbelül tombolt, és a vörös köd majdnem ellepte agyát. Mikk úrfi arcán egy pillanatra valami érzelemféleséget lehetett észlelni, ám ő a pókerarc mestere volt, szóval ezt a jelenetet észre sem lehetett venni.

-         Semmi különöset. – Válaszolta nyugodtan, mire a vele szemben állónak feszegette idegeit. – Én csak a rám szabott parancsokat teljesítem... – Vigyorgott ördögien,pedig legbelül tudta, hogy ez már régóta nincs így… Saját csapdájába esett bele, és szenvedett érzelmeitől.  Komui-ban, mintha elpattant volna a húr, üvöltött.

-         Szóval neked a húgom, csak egy bábu volt a gróffal való játékodban?! – Meg sem várta a választ, rávetette magát a Noé-ra. – Te nyomorult! Ezt még megkeserülöd! – Mindketten a földön kötöttek ki, s gurultak pár métert, mire öltözékük beitta a dulakodással járó port, s Komui köhögve vetette oda a dühös szavakat.

-         Akkor… ez az egész… csak színjáték volt… hogy a családom… megszeressen, és…elvedd Lenalee-t… - Közölte a tényeket, de sokkal inkább magával, mintsem ellenfelével. – Miért…? – Kérdezte megadóan, mikor a Noé nem védekezett.

-         Mert ez volt az Ezeréves parancsa. – Jelent meg apró féloldalas mosoly az arcán. – Tudod, ha csak a jó létezne, akkor a világ teljes egészében értelmetlenné válna. Hogy is mondjam? Számomra teljesen jelentéktelenné válna az emberek létezése, mondhatni… Unalmas lenne… De, ha van jó, és rossz; fehér, és fekete… Az élet értelmet nyer. Élvezetek nélkül… Az én lényem megszűnne, létezi, és még nem szándékozom meghalni. Főleg úgy, hogy tudom, mi vagyok… - suttogta az utolsó mondatot az idősebbik Lee fülébe, majd faképnél hagyta. Csak ott állt, dermedten, fel sem fogva az előző mondatokat… Kínzóan lassan eljut tudatáig ellensége mondatainak súlya, s a „hirtelen” ért információtól kikerekednek szemei. Egy hatalmas sóhaj hagyja el száját, majd elindul ő is a Fekete Rend, védelmező falai közé…

A bárka mélyén lévő szobában, sötétség honol… Csak pár gyertya fénye ad világosságot. Itt ülnek a Noék, az Ezeréves gróffal együtt, aki gondatlanul szürcsölgeti teáját. Ám egy valaki hiányzik. És nélküle minden unalmas… hogy is ne lenne, hisz az Élvezetek Gyermeke nélkül a hangulat a földet verdesi.

- Gróf bácsi! Hol van már Tyki? – Kérdezte egy esernyőt pörgetve az Álmok Gyermeke.

- Hamarosan megérkezik…- Válaszolta sejtelmes, érces hangján. Az asztalnál még hárman ültek. Egy fekete hajú fiú felkuncogott, mire a mellette lévő szőke értetlenül meredt rá, azonban kuncogását átváltotta a hatalmas, gúnyos kacaj.

- Úgy látszik, csődöt mondott… - Röhögte, s amint ezt kimondta, kopogtak az ajtón. Az előbb említett jelent meg, s nyugodtan lépdelt helye felé. Nagyot sóhajtva leült, mire minden szem rá szegeződött. Nem szólt egy szót sem.

- Hogy ment? – törte meg a csendet az Ezeréves. Tyki szeme sarkából rásandított, s még egy sóhaj hagyta el száját. - Értem… Hát, akkor mindegy, annyira úgy sem volt fontos…- Mondta fülig érő mosollyal a száján.

,, Még hogy nem volt fontos… Elveszítettem a számomra legfontosabb embert…”- Gondolta magában Tyki. - ,, Nos, legalább az élvezetek sosem tűnnek el…” – Próbálta gondolatban nyugtatni magát, kevés sikerrel, de ez nem ült ki arcára. Csak lehúzott egy erős italt, majd szóba elegyedett a többi társával…

A Fekete Rendnél Lenalee már javában aludt. Ágya szélén ült bátyja, és csak arra várt, hogy felébredjen, és beszélgethessenek. Nem volt szíve felébreszteni, olyan édesen aludt, és ezt már hosszú évek óta nem figyelhette meg… megfigyelte Komui észrevette, hogy az arca kezd nőiesedni, még pedig nem is akárhogy, nagyon szép nő lesz belőle, az már tény. A bátyja  egy mosoly kíséretében megsimogatta a lány buksiját. Lenalee pedig erre a szeretett érintésre kinyitotta a lila szemeit, majd amikor látta a testvére mosolygó arcát ő is felderült,
- Bátyus! – kiáltotta örömmel és felült az ágyban. – Annyira hiányoztál, sajnálom, amiért elmentem Tykivel, de szeretem őt… nagyon… - pirult el a gondolat révén, igazat mondott, nem a testvéreként szereti, hanem, mint férfit.
- Semmi baj, megértem az érzéseidet Tyki iránt, bár nem örülök neki, de… - mire válaszolni akart volna Reever jött be idegesen.
- Komui! A tábornokok hívatnak! – ezzel ki is ment. Lenalee értetlenül meredt a zárt ajtóra, fura egy egyén ez a férfi.
- Bocsáss meg, Lena! El kell mennem, de nem maradsz egyedül! Beküldök hozzád egy fiút… - majd mosolyogva kisétált a szobából a bátyja és a folyosóra nézett, ahol Kanda sietett el hevesen.
- Ááá! Kanda! – kiáltott utána a fiú pedig mérgesen odafordult felé.
- Mit akar? – vettette oda foghegyről és lenéző pillantással várta a választ.
- Kérlek, majd már be a húgomhoz! Még most került ide és nem akarom egyedül hagyni! Köszi szépen! – és nagy röhögve elkapta a karját majd az ajtón belökte és bezárta, még hallotta amint a fiú erősen rácsapott az ajtóra, de nem foglalkozott vele, ment elintézni a kiszabott ügyét…
- Átkozott, Komui! Engedj ki, te fafejű! – ordítozott Kanda idegesen, de egy kicsit próbálta visszafogni magát, mivel Lanelee ijedt szemekkel méregette őt. Eléggé kényelmetlen helyzetbe csöppent, mivel egyáltalán nem ismerik egymást.
- Ö… szia! Én Lenalee vagyok! – kezdeményezte a lány a beszélgetést kedvesen. Kanda egy kicsit megenyhülten fogta a széket és odahúzta az ágyhoz majd nagyképűen ledobta magát rá.
- Üdv. Kanda – ennyivel elintézte a bemutatkozást.
- A bátyám küldött be?
- Igen, ő – sóhajtott egy nagyot, majd észrevette, amint Lenalee sírva fakad. – Hé! Minden oké?! Hallod?? – aggódva felugrott és felült az ágyra, majd a lányra meredt, aki válasz helyett hozzá bújt és úgy sírt tovább. Kanda nem volt az a pesztrálós típus, de most mégis azt érezte, hogy meg kell védenie ezt a lányt, olyan, mintha a húga lenne…
- Történt valami? – kérdezte pár percnyi csend után.
- Semmi… csak egy rossz emlék jutott az eszembe… semmi több! – felelte kényszeredett mosollyal. Próbált magára egy normális álarcot felölteni, kevesebb sikerrel…
- Mondd el, ha úgy könnyebb! – biztatta Kanda gyengéden, maga sem értette miért teszi ezt, de nagyon kíváncsi volt, hogy mi is rázhatta meg ennyire az előtt síró lányt.
- Lehet, hogy őrültnek fogsz nézni, de szerelmes vagyok… nagyon is… - elcsuklott a hangja és várta a fiú reakcióját, Kanda eléggé megdöbbent. Lenalee fiatalabb tőle, és már szerelmes? Akkor biztos ezzel függhet össze a rossz emléke…
- Akkor halljam… - kérte parancsolóan, de megértően és Lenalee mindent szóról szóra elmesélt. Az érzését, amikor Tyki férfiként közeledett felé, és a vágyta, arra, hogy csakis az övé legyen, de egyben félt is ettől… Amint Kanda ezt végig hallgatta kikerekedett szemekkel gondolkozott azon, hogy mennyi mindenen átmehetett ez a lány…
- Jobban vagy? – kérdezte miután értelmezte a dolgokat és kedvesen megsimogatta a lány haját.
- Igen, köszönöm, Kanda! – mosolygott jókedvűen Lenalee, majd egy hálás puszit nyomott a fiú arcára, aki egyben el is pirult, nem volt hozzá szokva, hogy puszilgassák.
Mire válaszolni akart volna Kanda a góleme riasztást adott ki, ahonnan Reever beszélt.
- Kandaa! Menj el kérlek Itáliába, egy nagy számú démon sereget észleltek, veled megy még Marie is! – ezzel megszakadt a kapcsolat és Kanda igyekezett minél hamarabb elindulni, de a lány elkapta hátulról a kezét.
- Kanda! Hova mész, mi az, hogy démon? – ijedt szemekkel várta a választ, de a fiú lesütött szemmel elintézte egy rövid válasszal, muszáj volt visszatennie az álarcát.
- Majd később… Most ezt el kell intéznem, de amint visszajöttem elmesélek mindent, amit tudok! – lassan és nagyképűen, ahogy szokott, távozott. Lenalee értetlenül ült az ágyon és figyelte azt a pontot, ahol a fiú távozott…

4. fejezet - Gyere, Lenalee...

Sziasztok :D Meghoztuk a 4. részt :) Reméljük tetszeni fog :) Ez egy kicsit hot-os lett :$ De nem annyira durva xD Persze ettől lesznek merészebbek is, de szerintünk elsőre elég ennyi :P Köszönjük az előző komikat, kérjük ehhez is írjatok ^^ Valamint kíváncsiak vagyunk a fiúk véleményére is xD Akkor jó olvasást és komizást :) By: Regi and Áfonya (LLL)

Sötét van, annyira, hogy az embernek szinte már sírni támad kedve. A nagy irodában, az orrunkig sem lehet ellátni, ezért épeszű élőlény nem tartózkodik ott… De mégis van egy férfi, ki az asztalon hasal. Keze hanyagul lóg le a bútor széléről, amiben egy fényképet szorongat. Asztalát ellepik a jelentési papírok, üzenetek, egyéb fontos, és jelentéktelen levelek.  Megcsörrent a telefon, amiről hamar leseperte a papírokat, majd füléhez rántotta a kagylót.

-          Van valami hír? – Kérdezte reménykedve a Rend igazgatója, majd egy sóhaj hagyta el száját. A telefonból már csak idegesítő búgás hallatszott, amit hamar megelégelve, visszalökte helyére a készüléket. Öklével hatalmasat vert az asztalba, mire a rozoga fa megremegett. Jó pár év telt el, mióta Lenalee eltűnt, de bátyja az óta is keresi őt, megállás nélkül. Nem adja fel! Ha a szeretett húgáról van szó, ő nem adja fel! Bárhol is lehet, meg fogja találni, bármi áron!

-          Tyki! Kész az ebéd, gyere már! – Kiabálta a lány. – Tyki! – Dobbantott egyet lábával, mire egy morgást kapott válaszként. Bájos arca kipirult az idegességtől, s karba tett kézzel dobolt lábával az öreg padlózaton. Mikor az említett tarkóját vakargatva megállt a küszöb előtt, lila szemeit mérgesen rászegezte. – Na végre! – Enyhült meg tekintete. – Ülj le, ma finomat főztem. – A férfi átlépte a küszöböt, majd szeme sarkából ránézett az asztalon lévő ételekre, s dicséretképp megsimogatta a lány buksiját. Mindketten leültek a kis asztalhoz. Ugyan nem volt túl nagy, de kettejüknek pont megfelelt a mérete. Vendégek sosem jártak arra, ezért semmi szükség nem volt nagyobb bútorzatra.

-          Ma is mész a bányába? – Kérdezte komor hangon a lány. Nem szeretett egyedül lenni, Tyki meg nem engedte kilépni a házból, csak az erdőbe, de csak akkor, ha mindketten mentek.

-          Nem, ma nem. – Válaszolta két falat közt. Kedvesen rámosolygott a lányra, amitől kis pír szökött arcára. – Köszönöm az ebédet, nagyon finom volt. – Dicsérte, mikor végzett az evéssel. A tányérokat szokás szerint belökte a mosogatóként használt dézsába. Lenalee hamar elmosogatott, majd felment szobájukba. Igen, közös szobájuk volt, mivel a kis házban egyetlen háló fért el.  Leheveredett az ágyra. Nem sokkal később társult hozzá a férfi is. Lena dereka köré fonta karjait, s szorosan magához ölelte. Mindig is kíváncsi volt, vajon, mire gondolhatott, amikor ennyire önfeledten ölelgette őt.  Barna szemei ködösen nézték a lányt. Tudta, ha most nem megy el onnan, nem tud uralkodni magán. Fel akart kelni, el akart menni, de végtagjai nem engedelmeskedtek. Végignézett a lányon, s agyát ellepte a köd. Szorosan szájára tapasztotta sajátját, úgy, mint még soha. Durva, követelőző csók volt. Lena egy darabig tűrte, majd zihálva vált el a férfitól. Értetlenül nézett rá, de ő ezzel nem törődött. A lány felé emelkedett, a nyakát kezdte behinteni csókokkal. Ahányszor ajkai a lány bőréhez értek, beleborzongott az érintésbe. Jól eső érzés kerítette hatalmába, de ugyan ekkor félt is tőle. Félt az ismeretlentől, és még nem állt készen rá. Tyki egyik keze végig felsiklott a combján és érzékien megsimogatta a lábát, erre az érzésre Lenalee össze akarta zárni a lábait, de Tyki nem engedte neki, akarta a lányt, ott, azonnal! A lány le akarta magáról tolni, de nem hagyta magát. Egész testsúlyával ránehezedett, s gyengéden kezdte harapdálni a lány nyakát, majd alsó ajkát. Esélye sem volt a menekülésre, pedig legszívesebben kirohant volna még az erdőből is. Szerette Tykit, szerelmes volt belé, de ezzel teljesen megrémítette, és arra a pillanatra minden csepp szeretet félelemmé változott. Hát még akkor, mikor kezdte róla lefejteni a lenge kis nyári ruháját. Teljesen belevörösödött a puszta gondolatba, hogy mire is készül…

-          Tyki… Kérlek, hagyd abba… - Lehelte erőtlenül, de nem hagyta abba a kapálózást. Ha lehetséges, még jobban ránehezedett, s fülébe suttogott.

-          Nem kell félned, semmi rossz nem fog történni… - Hangja rekedt volt a vágytól, ami részben gyengeségét mutatta ki. Lena könnyei eleredtek, s egészen nyakáig folytak. Tyki annyira öntudatlan állapotban volt, hogy nem törődött a könnyekkel, folytatta a ’kényeztetést’. Hasát csókolgatta, mikor hirtelen a földön landolt. Lenalee lerúgta magáról, s hamar felkapva ruháját lerohant az emeletről. A férfi zihálva követte őt.

-          Lenalee, ne haragudj! Nem tudom, mi ütött belém…- Kiáltotta, mikor már egyedül volt a házban… Térdre esett, s csak bámult arra, amerre a zokogó leány futott. Közben azon elmélkedett, hogy lehetett ekkora idióta…

A Fekete Rend emberei, és velük együtt Komui Lee is járőrözött az erdőben. Többen is megerősítették, hogy láttak arra egy lányt. Az igazgató reménykedett benne, hogy húga lesz az. Mindenfelé keresték az erdőben, de csak nem jutottak semmire. Már a nap is lement, s egy elhagyatott barlangból hallatszott valami zaj. Komui belépett a kőből kialakult üregbe, s egy lány zokogó hangja ütötte meg fülét.  Közelebb sétált, és meglátta húgát, amint keservesen sírt. Lábai mellkasáig fel voltak húzva, s fejét térdébe temette.

- Lenalee… - Állapította meg a férfi, s leguggolt mellé. Húga hirtelen rászegezte könnyes szemeit, amik a hang hallatán kicsit kikerekedtek

- Bátyó… - Suttogta, s karjaiba vetette magát, úgy sírt tovább. Testvére vigasztalóan simogatta hátát.

- Úgy örülök, hogy végre megtaláltalak. Mosolyogva és megkönnyebbülve ölelte megához a régen nem látott húgát, de a lány nem igazán volt boldog, inkább zokogott. Komui nem értette, hogy mi történhetett, amitől ennyire megrémült. – Lenalee! Mi történt?! Bántott valaki? – kérdezte miközben maga felé fordította a lányt és a könnyes lila szemébe nézett.
- Nem… senki! Csak egy farkas volt és megijedtem, ennyi! – hazudta azonnal a lány, nem akarta elmondani a bátyjának, hogy mit műveltek Tykivel, mert biztos, hogy bántani fogja akkor, ő pedig megígérte, hogy soha nem fog semmi rosszat tenni ellene.
- Igazad mondasz? Nekem elmondhatod! – faggatolódzott tovább Komui, valahogy nem hitte el, hogy csak egy farkas végett zokog a húga.
- Igen, ez történt, hidd el! – Lena abbahagyta a sírást, muszáj elhitetni a testvérével, hogy őszintén beszél vele és nem hazudik. Tudta pedig, hogy a bátyjának elmondhatná, de kínosnak érezte ezt a dolgot, hiszen még ő sem tudja eldönteni, hogy mit is érzett abban a pillanatban. A lelke egyik fele ott maradt volna és engedett volna Tykinek, de a másik megrémült, hogy olyant tenne, amit még soha…
- Akkor rendben! – enyhült meg Komui és átölelte a lányt, majd az egyik ördögűzőhöz fordult, aki szintén aggódott Lenaleeért. – Suman! Visszavinnéd a húgom? – kérdezte barátságosan és átnyújtotta Lena kezét neki, aki azonnal a nyakába ugrott.
- Suman! – kiáltotta a lány és megpuszilta. – Ne haragudj! Csak nagyon hiányoztál!
- Te is nekem Lenalee! Gyere, menjük vissza! Rendben? – ezzel felkapta a lányt és kiment a barlangból, nem is sejtve, hogy egy ideges és mérges férfi ül a fán és őt nézi, amint a szerelmét viszi az ölében.
- Bátyus! Te nem jössz?! – kiáltott vissza Lenalee a testvérének, aki elgondolkodva nézte az eget.
- Öm… menjetek előre! Én is hamarosan utolérlek titeket! – mondta még mindig gondolkozva.
- Rendben, de bátyus, izéé… ne csinálj semmi marhaságot, kérlek, ne bántsd őt! – kérte Lenalee kiskutya szemekkel, kettőjükön kívül senki sem tudta, hogy mire értette a kijelentését a lány, de Komui csak bólintott, mert ő nagyon is tisztába volt vele.
Suman, Lenával együtt elrepült, míg ő felnézett a legmagasabb fenőre és ott Tykivel találkozott a szeme.
- Gyere le, te átkozott, beszédem van veled!